Sokat gondolkodtam mostanság azon, hogyan illik értelmezni a komfortzóna fogalmát, és miért halljuk folyton, hogy igyekezzünk kilépni belőle.
Ellentmondásos, hisz a komfortzóna első blikkre egy jó dolognak tűnhet: biztonságot, kényelmet nyújtó közeg, ahol nem fenyeget semmilyen komolyabb veszély, igaz?
Miért olyan jó érzés a komfortzónánkon belül maradni?
Sok mindent nevezünk a köznyelvben komfortzónának. Egy otthon, egy párkapcsolat, egy munkahely, egy életmód, egy séma, amiben működünk. Tulajdonképpen bármi, ami hozzánk, illetőleg a jelenlegi életünkhöz tartozik, és biztos pontot jelent számunkra.
Mikor reggel felébredünk, egy mélyebb tudatállapotból kikerülve a másodperc törtrésze alatt feldolgozzuk azt, hogy hol vagyunk, mi történik épp velünk, és e pillanatban ezek a biztos pontok szilárdan, rendületlenül megjelennek az elénk tárult képen.
Az emberi természet nyugalmat talál az állandóságban. Rutinokat, szokásokat, rituálékat alakít ki, kevésbé stresszessé téve így a mindennapokat. Hosszútávú kapcsolatok után kutat, embereket keres, akik elkísérik életútján – vagy legalábbis egy szakaszán.
Mi vár ránk a határainkon kívül?
A kérdés az, hogy a fentiek tudatában ugyan miért vetemednénk arra, hogy önként elhagyjuk a komfortzónánkat?
Nem azért fogjuk menekülőre valahonnan, mert már nem találjuk a helyünk? És ahová tartunk… Honnan tudjuk, hogy ott majd megleljük?
Mi van akkor, ha azt mondom, valójában nem létezik ilyen, hogy komfortzóna-elhagyás?
Az életünket befolyásoló döntéseket rendszerint akkor hozzuk meg, amikor már a muszájnál is hatalmasabb szükség követeli meg tőlünk, hogy lépjünk.
A „komfort” eltűnik, a „zóna” megmarad
És igen, sajnos vagy nem sajnos, léteznek olyan helyzetek, mikor már mindegy, hova lépünk… csak tűnjünk el abból, amiben épp vagyunk. Mert már nem szolgál minket, nem épít, nem gyógyít, nem rezonál velünk.
Épp ezért tagadom azt, hogy ezt valóban komforzóna-elhagyásnak kellene nevezni. Nem fogjuk a vészkijáratot keresni ott, ahol „nem ég a ház”. Nem fogunk minden követ megmozgatni azért, hogy a dolgok másmilyenek legyenek, ha nem vagyunk minden tekintetben kilátástalanok és elégedetlenek.
Mert ahol felvillan akár a leghalványabb reményszikra is, azt nem adjuk fel. Ha valódi fényforrásnak érzékeljük ezt a pislákoló világosságot, akkor minden erőnkkel azon leszünk, hogy felerősítsük a lángot.
Ezt a hasonlatot kivetítheted bármire, ami az életedben transzformáción esik át. Ahogyan fent említettem: lehet ez egy munkahelyváltás, egy költözés, egy kapcsolat megszakadása, egy életmódváltás.
Látnod kell, hogy nem jutottál volna el arra a döntésre, hogy nekivágj az ismeretlennek, ha mindaz, ami eddig képviselt és körülvett, nem tűnne egyszerre ridegnek és életidegennek számodra.
Amikor csak az ár sodor
De nem is feltétlenül kell ezt a fajta kényelmetlen nihilt maximális bizonyossággal érezni ahhoz, hogy továbbálljunk. Ki tudunk lépni valamiből akkor is, ha még kapcsolódunk, ne adj’ isten ragaszkodunk hozzá, de valami mégis mozgolódik bennünk, kételyek közé szorolunk, és egyik nap ezt gondoljuk, másik nap a szöges ellentettjét.
Sőt, előfordulhatnak olyan helyzetek is, amikor a komfortzóna elhagyása nem tudatos vagy önkéntes döntés eredménye. Gyakran az élet hoz be olyan helyzeteket, amelyek kilöknek minket a megszokott környezetünkből. Ilyenkor többnyire kénytelenek vagyunk feladni magunkat az áramlásnak; hagyjuk, hogy „felsőbb erők” vegyék át az irányítást. Ebben semmi rossz nincs.
Változástól való félelem
Végezetül azt az üzenetet szeretném megragadni, hogy ne félj a változástól. Ne félj valaminek (vagy valakinek) az elvesztésétől. Lásd meg, hogy az egyetlen dolog, amitől érdemes óvakodnod az az, hogy önmagadat veszíted el. Ez pedig könnyedén előfordulhat egy olyan helyzetben maradva, ami gondolatszinten már nem azonos veled.
Minden kezdet nehéz. De a langyos kakiban evickélni hosszútávon még nehézkesebb. Megbetegít, megmérgez, eltávolít attól, aki vagy és akivé válni szeretnél.
Az élet alapja a változás. Add át magad a folyamatnak és csak hagyd, hogy önmagad legjobb verziójává alakulj át. Én itt vagyok veled lélekben és támogatlak, bármennyire nehéz is most neked.
Köszönöm, hogy végig olvastad és időt szántál a gondolataimra. Ha bármilyen gondolatod támadt, nyugodtan hagyj egy kommentet, kíváncsi vagyok a véleményedre.
