Ha az ideális élet csettintésre létre jöhetne, miről szólna valójában? Mi egyáltalán az ideálalkotás célja onnantól kezdve, hogy vágyaink folyamatosan átalakulnak, és semmi nem marad állandó? Hisz törvényszerű az, hogy mire célba érnénk, már hitet vesztünk abban, ami után egykor hőn áhítoztunk
Hasonlóképp alakult velem is. Mindig is két kapu állt nyitva előttem: használom a felmenőim által jól kitaposott ösvényt, vagy egyszer s mindenkorra belevetem magam az ingoványosba. Kérdés az, melyiken haladva vár rám a boldog, kiteljesült önvaló megtalálása.
Szív-elme egyensúly
Egy ideig próbáltam azt, hogy nem mondok nemet. Megpróbálok egyszerre haladni mindkét féltekén. Bíztam abban, hogy ez lehetséges, hogy majd én képes leszek rá. Mostanra rá kellett ébrednem viszont, hogy valójában soha nem jártam két útvonalon egyszerre. Cikázok és ingázok egyik-másik között már évek óta, nem érve el mást, csupán a testi-lelki jóllét szétzilálását.
Naiv szándék volt azzal társítanom a beteljesült egyén fogalmát, hogy „aki mindent megtesz annak érdekében, hogy kibontakoztassa tehetségét” – Oké, de miben? Ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy manapság önmagában a tehetség birtoka édeskevés a siker eléréséhez.
A legfőbb az akarás, a vizionálás, a manifesztálás, hisz csak így jöhet létre a valós teremtés. Abban is válhatsz sikeressé, amivel kapcsolatban azt gondolod, semmi érzéked nincs hozzá. A rendszeres gyakorlás és az idő hozzád igazol majd, és látni fogod, hogy egy ponton szertefoszlik a tehetség piedesztálra emeltetett eszménye.
Az élet célja tehát valójában nem a képességek maximalizálása. Az élet célja a belső önvaló mély megélése, hisz csak így őrizhető meg a kiegyensúlyozott állapot – akár egy emberöltőn át.
Szomorú látni, mikor egy híres ember karrierje vége felé olyasmiket állít, hogy valójában nem élvezte sikerének egyetlen percét sem. Sőt, ami azt illeti, neki végig más volt a szíve vágya. Tehetséges sportolók, színészek, zenészek, politikusok, könyvelők és jogászok valamennyien azt kántálják: „Bárcsak másképp döntöttem volna annak idején!”. Felhagyni az örökös mártírkodással viszont szerencsére soha nem késő. Mindig lesz lehetőségünk arra, hogy mások öröme helyett végre a sajátunk érdekében kezdjünk el cselekedni.
Te még fiatal vagy
Tény és való azonban, hogy az időnek van egy olyan furcsa tulajdonsága, hogy fixálja a tudatot. Ahogy idősödünk, minden egyes évvel eggyel közelebb kerülünk az elmúláshoz, egyre nehezebb változtatni a hiedelmeinken, szokásainkon, valamint úgy összességében az életünk menetén. A fiatal felnőttkor szakaszának lecsengése után az emberek családot alapítanak, egzisztenciát építenek.
Ekkorra már kialakítottak egy olyan munkahelyi-, magánéleti atmoszférát, amely legalább nagyjából kényelmes számukra – legalábbis ezért küzd és hajt nap mint nap az emberi természet. Erről az útról élesen letérni pedig igen nehéz, sokkal nehezebb, mintha szinte semmit nem cipelnénk magunkkal a hátunkon. Stabil munkahely, jól összeszokott baráti társaság, háziállatok, gyermekek és egy vagy több hitel a fejünk fölött mind-mind olyan útitársak, kiket nem hagyhatunk csak úgy hátra.
Talán a legfőbb hiba a mátrixban az, hogy életre szóló döntésekre kényszerítenek bennünket abban az életszakaszban, mikor még valójában döntésképtelenek vagyunk. Gondoljunk csak bele! Azt kérdezgették tőlünk gyerekként, hogy „És mi leszel, ha nagy leszel?”, és nem azt, hogy „És mivel töltöd az idődet addig, amíg meg nem találod a saját hivatásod?”. A társadalmi nyomás tehát a sorsfordító kérdések azonnali megválaszolására tagadhatatlan tényező a karrierrel kapcsolatos problémakörök gerjesztésében.
Mit lehet tenni?
Mi volna ebben a helyzetben a megoldás? Mit tehetne az, aki legbelül már százezerszer lefuttatta magában a pályaelhagyás gondolatát? Én abban hiszek, hogy mindenre pont annyi időt szántak az égiek, amennyi szükséges egy életút során.
Ha úgy döntesz, természetesen felállhatsz holnap a munkahelyeden, s viharozhatsz ki az ajtón azzal a szándékkal vezérelve, hogy te most mész, és egy új életet kezdesz. Azt azonban tudnod kell, hogy az, aki folyton folyvást cserélgeti munkahelyeit az életében, könnyedén tapasztalhatja meg azt, hogy voltkaéppen ugyanazokban a szituációkban találja magát újra meg újra, csak más környezetben.
Az ösvényről való letérés tehát óvatos, jól megfontolt, de mégis szívvel vezérelt mozdulat kell, hogy legyen. A józan ész itt legfeljebb mellékszereplő lehet. Lehetnek jól kidolgozott tervek, de az a tapasztalatom, hogy az élet úgyis másképpen alakítja majd.
A türelem, a szeretet, az elfogadás, valamint a pozitív-negatív érzelmek azonos mértékű megengedése az, ami sokkal hasznosabb az elmejátéknál. A kulcs talán az, hogy mindig csak a következő aprócska lépésre fókuszálj, amellyel közelebb juthatsz az ideálod megvalósításához. Az ideálhoz, amely már rég nem fog létezni, mire egyszer eléred.
Remélem, hogy ez a cikk segítségedre volt abban, hogy mélyebb betekintést nyerj a személyiségfejlődés és az esetlegesen ezzel járó pályaelhagyás témájába.
Ha van saját tapasztalatod vagy gondolatod ezzel kapcsolatban, kérlek, oszd meg velem kommentben vagy privát üzenetben. Nagyon kíváncsi volnék a te meglátásodra!
Ne felejts el további cikkeket is olvasni karrier témájában.
Köszönöm, hogy velem tartottál ezen a gondolatébresztő úton!
