Halványkék, türkiz az égbolt felettem,
Minden, ami voltam, én már eltemettem.
Muslinca cikázik, felhők mögé bújva,
Tekereg-kanyarog, nincs vígasz a borúra.
Álarc nélkül, meztelenül állok én
egy szakadék szélén, az opál-hold peremén.
Kitinbőrömet kapargatom le én,
kopár sivatag húzódik hűlt helyén.
Dobszó pendül, máskor süketít a csend,
Mélyre merülsz, mit találsz idelenn?
Nyári zivatar kopogtat az üvegen,
pattog a szikra, felperzsel és idegen.
Józanít a légzés, tisztít, mint a zsálya,
Erős ez a mentsvár, alul a víznek árja.
Lelépek innen, az is lehet, hogy már ma,
Ha kell, befejezetlen, ahogy az isten szánja.
Savanyú ez a víz, amit én megízleltem,
mézesmaszlag volt, de lehet, hogy csak színleltem.
Neked helyénvaló, nekem tökre illetlen,
csókok és hegek, ennyi maradt itt bennem.
