Üzenet

Egód koszos ruha, lelked előtt leveszed,
szavaiddal a pisztolyt a fejednek szegezed.
A vihar közeleg, az idő szűke fenyeget,
és félsz attól, hogy egyszer sírod felett nem áll más, csak a te neved.
Beszélsz róla, de tükörképed kinevet,
Hiú ábránd, mellyel példaképed hiteget.
Az élet a színpadod, de te nem játszottál szerepet,
a békét kívül nem leled, akárhogy is keresed.

Hangod szól hozzám, madárszó a dallam,
ott leszel-e akkor is, mikor előtör a hajlam?
Keserédes gondolat, letöri az önbizalmam,
szerelmet vallani, hogy visszaadd, mit elhallgattam.
Szentély belül, drágakő a balzsam,
Szeretnék szeretni, de előbb magam kell, hogy halljam.
Azt, aki voltam, látod már, így nem kell, hogy takarjam,
ugyan miért érzed magad mégis oly zavarban?

Gránitot borító ékes virágkoszorú,
az, ahogy a világot látod, kincsem, elég szomorú.
Dagad a szíved, én szerintem homorú,
hűvös lépteidből érzem, sorsod nyomorú.
Különben miért is volnál ilyen rideg modorú?
Neked meseszép, ami másnak iszonyú.
Látod majd, arcod idővel elfedi a ború,
Sötét van, takarja a napot az olvadó hölgykoszorú.