A Covid egy hatalmas tükör volt számomra, amelyben újra meg kellett találnom magam. A betegség alatt rengeteget voltam egyedül a gondolataimmal, és egészen átformáló élményekben volt részem. Elveszítettem az olyan hétköznapi dolgokat, amikre sosem gondoltam volna, hogy hiányozni fognak, hangom elvesztésével pedig újra rátaláltam a belső csendemre és meghallottam belső hangom szavait.
Ha kíváncsi vagy arra, hogy mit tanultam és hogyan változtatott meg ez az egy hét a Covid-betegség által, olvass tovább a teljes cikkért, amelyben részletesen osztom meg a személyes tapasztalataimat és azokat az értékes leckéket, amiket magammal hoztam ebből az időszakból.
Egy kór, ami mára már szinte teljesen kikopott a sajtó lapjai közül
Tudom, sokatok már a szóba is beleborzong, hiszen annyi félelem, harag, veszteség és gyász tapad hozzá. Évekig szenvedtünk miatta; korlátozta az életünket, átalakította a munkánkat, a hivatali ügyintézést, az egészségügyet, és rettentő mély nyomot hagyott bennünk. Amikor benne voltunk, fogalmunk sem volt, mikor lesz vége – már ha vége lesz egyszer. Egyesek szerint a járvány már rég lecsendült, mások szerint most már örökké velünk lesz, és vissza-visszatér, akárcsak egy messziről jövő, régi barát.
A mostani írásomat azonban mégsem a koronavírusra, vagy annak bármilyen mutáns változatára szeretném kiélezni. Azt hiszem, mindannyian tisztában vagyunk vele, milyen tünetekkel jár együtt, és mekkora ereje is van ennek a kis szörnyetegnek. Bizonyára valamennyien már át is estünk rajta, ha tudatosan nem is, észrevétlenül.
Én magam másodjára estem bele, egyszer még 2022 tavaszán, a választások alatt. Akkor annyira legyengültem, hogy közel 1 hónapig tartott, mire visszakaptam teljesen a régi formámat és minden tünetnek búcsút inthettem. Sokan azt állítják, esztendők múltán is hatással van az egészségükre a vírus (Post-COVID szindróma), így én még mondhatni olcsón megúsztam. Nem is óhajom azon versenyezni, kit csonkított meg jobban a betegség, csupán arra szeretnék rávilágítani, mit tud tenni az emberi érzettel úgy általánosságban bármilyen nyavalya.
Ki vagy te?
Az első lecke, amit megtanított az ágyhoz kötöttség, hogy soha nem hagyhatom abba kutatni azt, hogy ki is vagyok én valójában. Hiába ismerem már mondjuk azt, hogy legfőképpen a jóga és az írás az, amelynek hatására lelkem igazán táncra perdül, ezek még mindig csak egyszerű önazonosítások.
Az önazonosítások témaköre egy külön könyvet érdemelne (Nehogy!), így okafogyott volna ezt az igazán bonyolult lelki fogalmat egy bekezdésbe sűríteni. Pár kérdéssel viszont szemléltetném, mit is értek önazonosítás alatt, csak hogy érezzük a súlyát és lényegét:
- Ki vagy te a mindennapi rutinod nélkül?
- Ki vagy te a kedvenc szokásaid nélkül?
- Ki vagy te az energiád, lendületed nélkül?
- Ki vagy te a munkád, hivatásod nélkül?
Nem szükséges behoznunk a képletbe bármilyen betegséget ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket mélyen átgondoljuk és átérezzük. A napirendünk, energiaháztartásunk és a körülményeink anélkül is megváltozhatnak, hogy bármilyen egészségkárosodást szenvednénk, lásd: elköltözünk, elveszítjük a munkánkat, magunkba fordulunk és így tovább.
Hang nélkül
Az igazi kérdések akkor következtek, amikor olyan hétköznapi dolgokat is elveszítettem, mint hogy orron keresztül lélegezhetek, kijárhatok a szabad levegőre, vagy beszélhetek. Ugyanis a betegség teljes ideje alatt szörnyű torokfájás gyötört, a vírus ráment a hangszálaimra is, ami miatt egyáltalán nem, vagy épp csak valami repedt fazékhoz hasonlító hangom volt.
Én, aki imádok beszélni, történeteket mesélni, viccelődni és nem mellesleg jógaoktatóként instruálni is, rettentő szokatlan volt azt megélni, hogy nem hallathatom a hangom. Erre érdekes módon, szerda este az egyik, általam mélyen elismert oktató páros a következőt írták ki az oldalukra:
„Legtöbben csak a küzdelem és szenvedés útját ismerjük. Folyamatosan harcolunk, hogy elfogadjanak minket , hogy hallassuk a hangunk. Mivel mindannyian ezt tesszük, a zaj, melyet keltünk, egyre nagyobb. Sokan nem tanuljuk meg, hogyan kapcsolódjunk önmagunkhoz, hogyan térjünk haza a csendbe, és halljuk meg a belső hangunk”
– Ádám & Zoé
Istenhez szólni
Nem véletlenül hagytam pont ezt a bekezdést a végére. Egyrészt, az idézet olvasása után nehéz volt nem úgy észlelni, hogy Isten üzenete ért célba hozzám, ugyanis az időzítés brutálisan pontos volt.
Olyanok jártak a fejemben, mint hogy
- ha jógáznék egyet, biztosan jobban lennék
- ha elmennék edzeni, visszakapnám az erőmet
- ha leülnék meditálni, lecsendesülnének a gondolataim
- ha bemennék dolgozni, újra hasznos lehetnék
- ha írnék, biztosan újra szárnyalhatnék
Abszurd gondolatok voltak ezek, mivel valójában egyik tevékenységet sem tudtam volna végrehajtani. (Volt, hogy a betegség során elővettem a szőnyegemet, de testem már az első póznál összerogyott, akárcsak egy Marionett bábu.)
Másrészt pedig itt valahol visszatérünk a cikk elejéhez, hiszen jól sejted, kedves Olvasó, ezek szintúgy csak téves önazonosítások. Valójában a legtöbb, amit tehettem abban a pillanatban, az az volt, hogy megengedem magamnak a pihenést. Megengedem magamnak azt, hogy úgy szeressem és fogadjam el magam, hogy teljesen tétlen vagyok, és nem csinálok az égvilágon semmit sem.
Hiszen pár nappal azelőtt még pontosan elég volt ennyi ahhoz, hogy hálát adjak.
Hétfő éjjel, mikor már több mint 12 órája a lázammal küzdöttünk, pont elég volt ennyi nekem, hogy ne hagyjam el magam teljesen. Csak azért is bevetettem magam a sokadik hűtőfürdő alá, adtam még egy kis időt magamnak, mielőtt mentőt hívnánk. Mindeközben Istenhez szóltam, az ő segítségét kértem, és arra gondoltam, mennyire ritkán is teszem ezt meg.
Az emberi test egy csoda
Az utolsó pedig, amit (újra) megtanultam az az, hogy az emberi test lenyűgöző…
Az, hogy néhány nappal ezelőtt még a fürdőszobáig is kísérettel mentem, remegtem, mint a kocsonya a dupla takaró alatt, sípolt, zúgott, kattogott a fülem, az ízületeim sajogtak és a torkomat mintha kettéfűrészelték volna, most pedig már újra gond nélkül dolgozom és ászanázom, egészen hihetetlen.
Igyekeztem végig türelemmel fordulni a testemhez és megadni neki azt, amire vágyik, függetlenül attól, amit kért, és amikor kérte. Ha ez az volt, hogy egy éjszaka alatt négyszer álljak be a hideg víz alá, akkor megtettem. Ha hajnalok hajnalán csak a forró gyömbértea enyhítette a torokfájásomat, akkor felkeltem és csináltam, bármennyire kialvatlan is voltam. Ha chipsre vagy csokoládéra vágytam, akkor bűntudat nélkül és jóízűen ettem meg. Ha tudtam, hogy a reggelim kimerül a zacskós levesben, azt is elfogadtam.
Biztos vagyok benne, hogy ezek a cselekedetek vezettek ahhoz, hogy a gyógyulásom ennyire zökkenőmentesen alakult. Megtiszteltetés volt figyelni, ahogy a testem képes volt felépülni és újra teljes erővel működni, mintha semmi sem történt volna. Bár fájdalmas és kimerítő pillanatok követték egymást, mégis hihetetlen volt érezni azt, ahogyan minden sejtem azért küzd, hogy minden visszaálljon a megszokott kerékvágásba.
Ezek az élmények mindig megmelengetik a szívem és emlékeztetnek arra, hogy az emberi test nemcsak egy fizikai létező, hanem egy csodálatos, rejtélyes és hihetetlenül kitartó egész, amely mindig igyekszik visszatalálni az egyensúlyba, ha megadjuk neki a törődést és a figyelmet, amire szüksége van.
Hála és összegzés
Azt hiszem, soha nem felejtem el ezt az egy hetet. Hálás vagyok Nektek, hogy a jókívánságaitokkal erőt és reményt adtatok. Hálás vagyok a kollégáimnak, akik végtelen türelemmel kezelték az elesettségemet. Hálás vagyok a családomnak, a barátaimnak, hogy minden nap rám néztek. És végül, de nem utolsó sorban, végtelenül hálás vagyok a vőlegényemnek, akivel együtt vészeltük át mindezt.
Tökéletes alkalom volt, hogy megtanuljam, hogy
- A rutinok és a szokások nem tesznek többé vagy naggyá.
- A munkád csak egy illúzió arra, hogy elhihesd, hasznos és értékes része vagy a világnak.
- Isten a nagyon nehéz vagy nagyon boldog időkön kívül is ott van, és figyel rád.
- És végezetül: A hangod akkor cseng a legszebben, ha szeretetre használod.
Bye-bye Covid, a soha viszont nem látásra!
Köszönöm, hogy végig olvastad és időt szántál a történetemre. Ha bármilyen gondolatod támadt, nyugodtan hagyj egy kommentet, kíváncsi vagyok a véleményedre.
